Újraéledt emlék.

...s újra találkoztam vele. Amint megéreztem közelségét, eszembe jutottak a rég elfeledett emlékek, miket akkor, gyermeki szemmel láttam, most már tisztán kirajzolódnak a fejemben. Újra éreztem a vér mámorító illatát, ami mindig is körbelengte. Hosszú, fekete haja arcába hullt és fekete szárnyai megtépázva rebegtek mögötte. Fáradtnak látszott, kimerültnek, mint egy megpihenni vágyó gyilkos démon. Még mindig fagyos volt a tekintete, a mozdulatai lágyak és mégis ridegek maradtak a sok év alatt. Már nem úgy tekintek rá, mint támaszra vagy példaképre, nem is akarok rá hasonlítani...tudom, hogy belül azzá váltam, ami Ő réges-rég óta...most már nem félve hanem mosolyogva köszöntöm, mint egy rég nem látott barátot. Közelebb jött, ridegen megölelt s utána a szemembe nézett. Sekélyes szemei voltak, szürkék és semmitmondóak. De most láttam bennük valamit...talán csodálkozás, talán megkönnyebbülés...sose fogom megtudni. Hirtelen megcsókoltam...nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd megteszem. Lágyan visszacsókolt...már nem akart összetörni, mint eddig oly sokszor. Mikor ajkaink szétváltak, a fülébe suttogtam: Hiányoztál, Sophie.