Látomás.

Újra láttam.
Körbenéztem és egyből magára vonzotta a tekintetem. Csak egy pillanatra újra...eláll a lélegzet, zakatol az agy, teljes a káosz. Nem akartam látni. Nem akartam újra rá gondolni....vagyis ezzel áltattam magam. Észrevett. Próbáltam elrohanni, eltűnni. De a szívem piciny darabkái, amiket Ő meghagyott nekem, győzelmet arattak elmém felett. Megálltam, rágyújtottam...s vártam. Vártam, hogy a busz elinduljon, s ha csak egy újabb percre is, de láthassam. Végtelenül hosszú másodpercek után újra láttam. Rám nézett, agyamban milliónyi apró szál mozdult meg, mind mást és mást éreztetve a testemmel. Sőt, nem csak nézett, még vissza is fordult. S akkor eluralkodott rajtam a félelem és a fájdalom őrjítő elegye. Féltem...féltem, hogy újra visszazuhanok a mélybe. Fájt..fájt, hogy vége. Fájt minden egyes hozzá fűződő gondolat...az iskola, a kollégium, a barátai, a környék, minden. Minden pillanatomat átjárja, mint valami rossz, lassan ható méreg. S tudom, hogy sose lehet a régi. Sose. Tudom, hogy én más lennék, mint régen. Komolyan venném és minden percért hálát adnék, amit vele tölthetnék. Mindegyikért...
Az egyik kívánságom teljesült...láttam. Még kettő van hátra, de azok szinte lehetetlenek. Hallani a hangját...bármennyire fájnának a szavai. A harmadik....az érintése. A bőre, a tapintása...mikor végigsimítottam a hátát és azt gondoltam, nem érzek iránta semmit, nem fog hiányozni...Úristen, mekkorát tévedtem! El se hittem volna akkor...mindennek már lassan 4 hónapja és mégis...ölni tudnék egyetlen öleléséért. Semmi más nem kéne...semmi. Csak egy ölelés...egy ölelés, mellyel feloldozást nyerek gyötrelmeim alól. Csak egyszer...