sugarait. Amint közelebb repültem, láttam, hogy bőrét itt-ott kiégette a napfény, utat engedve cérnavékony vörös vérpatakok százainak, melyek törékeny testét behálózva folytak le a szűz hóra. Hamuszín arca ázott volt könnyeitől és haja fagyott hópelyhektől csillogott. Csak pár lépésnyire álltam tőle, mégsem vett észre, vagy ha mégis, nem mutatta. Közelebb mentem hozzá, csupán egy karnyújtás választott el hideg testétől. Nem mertem hozzáérni...gyönyörű volt, mégis félelmetes. Nem tudtam, mit tegyek, hogy mit mondhatnék, végül egyetlen szó bukott ki belőlem:- Fáj? - Felém fordította üres tekintetét és pontosan egymás szemébe néztünk. Szavak nélkül is tudtam a választ egyetlen sekélyes pillantásából. Iszonyatos kínok gyötörték szüntelen, a fájdalma immáron elviselhetetlenné vált, menekülni próbált és idáig jutott. Tekintete visszatévedt a szoborra, mely egy ifjú vámpírt mintázott meg.
- Szerettem.
- Hazudsz. Szereted. - Éreztem a lelkét, éreztem szíve halk dobogását. Meg akartam menteni.
- Nem! - Szinte ordította. Félt az igazságtól, de ez engem már egy cseppet sem érdekelt.
- Akkor miért fáj?
- Üldöz a Múlt. - Újabb könnyek indultak el lefelé, arca most már dühöt és
kétségbeesést tükrözött.- Győzd le!
- Nem megy, túl gyenge vagyok... - Összeesett és a vérrel áztatott hó lágyan körülölelte. Lehajoltam, felhúztam a földről és megöleltem. Éreztem, ahogy jéghideg teste megfeszül, a meleg átszökik a testébe és a szívén lévő jégpáncél megreped. Vérfagyasztó sikolyt hallatott, körmeit belém mélyesztette és átvágta a bőröm, egészen a csontokig. El akart hajítani Magától, minél messzebbre, de nem engedtem. Minden erőmmel kapaszkodtam, engem nem dobhat el, mint megannyi áldozatát, engem nem. Meg kell tanítanom érezni, tovább kell lépnie, nem szenvedhet Örökké.
Amint megéreztem, hogy szorítása gyengül, megfogtam az arcát és ösztönösen megcsókoltam. Az angyal megtörten hullott a hóba, többé nem ordított, többé nem sírt.
- Köszönöm. - Ez volt az utolsó szó, amit hallottam életemben...megfordul a világ, már Én is a hóban fekszem, minden csupa vér, bíborszín
lett a táj...az Angyal mellém ült, s törött szárnyait védelmezően rám terítette s az arcomhoz hajolt. Lágyan megcsókolt, érezte utolsó leheletem, amint az Élet elhagyja a testemet...és elájult....Mindenütt vér...szétterjed a szobortól, egészen a fákig, egészen a Végtelenig...elolvad a hó, virágok bújnak ki a repedezett földből, szirmaik bíborszínre festik a tájat, újra Élet lesz úrrá a Világon...fájdalmas, tisztátalan és vörös Élet....változik a Világ...újra dobban a szív, megmozdul a Föld...elkárhozott sikolyokat visz a szél, az égbolt ezüstszínben játszik...betölti a teret a Halál újjászületése...
A szobornál megmozdul az angyal, kinyitja szemeit, merengve figyeli az ismerős Ismeretlent. Káprázatos színek, nyugalom, sikolyok...tökéletes. Lenéz a földre, meglátja a másik alakot...nem érti...
- Hiszen Én élek... - s csodálkozva tekint le saját holttestére...
Újjászületett lélek.
_________________________________
Felnyitottad a szemem. Köszönöm K (L).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése