Mindenről...

Annyira felpofoználak... ébredj fel és láss! Itt állok előtted... csak nézz a szemembe és olvass a gondolataim közt! Aztán ölelj meg és ígérd meg, hogy sose felejtesz el...

Te ebből aligha érzel valamit, de nehéz. Tényleg nehéz. Hogy mi is? Felejteni. Az arcod, a hangod, az illatod, a mozgásod...minden. Beleivódott testem minden apró porcikájába, szinte függőséget okozva. Elvonási tüneteim vannak. Tudom, hogy lejárt szöveg, de Te vagy az én drogom. És a leszokás hosszadalmas folyamat...túl sok idő, túl sok tünettel jár és fájdalmas. Bármennyire nem látszik, igyekszem :] Mert mindenről te jutsz eszembe. A menza, a folyosó, a kert, a kapu, a konyhában lévő tükör és az előtte el nem készült kép... még most is érzem, ahogy karodat átteszed a nyakamnál, a mosolyodra, bőröd melegére, tested simaságára...látom magam előtt a képet, melyre a sietség miatt nem volt idő... a buszmegálló, a vonat, a hajvasaló... mindenről. És milliószor felmerülnek Bennem a "Ha nem...akkor még mindig..." féle kérdések.

Nehéz.