Délibáb.

...Odajön hozzám, megszólal, de nem értem a szavait. Arcáról nem tudok leolvasni semmit. Odamegyek hozzá, megérintem, valóságosnak akarom hinni...megölelem, de nem merem elengedni. Nem hagyhat itt újra, nem, abba beleőrülnék...

És megszólal a telefonom.

Sietve keresem az ágyamban elkeveredett mobilom, közben hallom az ismerős dallamot..."Kést forgatnak a szívemben, érzem...". Mire kinyomom, már az összes szobatársnőm morcosan ébredezik a kelő nap sugaraival együtt. Hátradőlök a még meleg, gondolatoktól keserű ágyamban és a plafont bámulom. Igen, eljött a Nap, amikor újra eljön. Próbálok visszaemlékezni az álomra, de csupán foszlányok derengenek a sötétben. Fel kéne kelni, de testem elnehezül, moccanni sem bírok. Megrázkódik az ágy, szólnak, hogy el kéne kezdeni készülni. Lekeveredek, belenézek a tükörbe, ugyanazt a fáradt arcot látom, mint minden nap. Ugyanazt teszem ás ugyanakkor, mint minden nap. De ez a Nap más. Most még jobban odafigyelek arra, mit veszek fel, hogy áll a hajam és milyen a sminkem. Látják rajtam, hogy valami megváltozott. Remény költözött a szívembe, a remény, hogy újra láthatom, a mosolyát, a jellegzetes járását és hogy újra beszélhetek Vele. A délelőtt gyorsan eltelik, hamarabb, mint szeretném, de Ő nincs sehol. Hamar eljő az este, de nem jött. Pedig vártam, sőt, nem csak Én. Számítottunk rá, bár igaz, a kelleténél jobban beleéltem magam a szituációba, de csalódtam. Nem csupán Benne, Magamban is.

Újra hajszolom a gondolatát s még mindig nem tudtam elszakadni Tőle teljesen. Tovább akarok lépni, nem akarok szenvedni, de esélyem sincs erre, ha nem találkozom Vele...vagy csak ezzel áltatom magam. Mintha egy délibábot próbálnék vacsorára invitálni, mintha egy illúziót, egy általam kreált képet üldöznék szüntelen. Egy megszállott, ki nem tud nyugodni, amíg el nem éri a Purgatórium hegyét...reménytelen. Szánalmasan viselkedek, ezt én is tudom, de képtelen vagyok ellene tenni.

Sajnálom.