Mélypont.

Hazatérsz, oda, ahol várnak. Csupán egy ember, az édesanyád, aki nélkül nem tudnál mihez kezdeni. Tudod, hogy Ő az egyetlen, akinek számítasz a világon. Ez a gondolat elhatalmasodik feletted, szinte éget belülről, iszonyúan fáj... a polcon álló vodkás üveghez menekülsz, meghúzod, úgy gondolod, hogy ettől talán elmúlik. Tévedsz, csupán még rosszabb lesz. Szinte már elviselhetetlenül szenvedsz, ki akarod tépni a szívedet, le akarod húzni magadról a bőröd, ennek véget kell vetni, most, azonnal... a földön heverő gyógyszeres dobozodhoz nyúlsz...igen, már 4 éve van, különböző jelekkel díszítve, hogy mindenféle állapotban felismerd, melyiket kell bevenned. A padlóhoz vágod, a fél tartalom kiesik belőle, nem érdekel, milyen fajta gyógyszer. Nézegeted, könnyeid rájuk hullanak, igen, ezt kell tenned. Lassan, egyenként veszed be őket és minden gyógyszert más-más emberrel azonosítasz. Aki miatt szenvedtél, akit örökké szeretnél, aki mindig elhagyott...és így tovább. Lassan elfogynak a pirulák, hátradőlsz az ágyadban és rágyújtasz. Vágod a véget. Eszedbe jut egy ember, muszáj hallanod a hangját, muszáj beszélned vele. Felhívod, érzi, hogy gond van. Addig könyörög, amíg fel nem állsz, fel nem ébreszted édesanyádat és szólsz neki...Ő rád néz és már nem is szól semmit. Megszokta. És ez ebben a legborzasztóbb...