Napsütés.

Fekszem a fűben, igen, végre vége az iskolának és kifekhetek egy jó könyvvel napozni az udvarra. Ő is itt van, láttam mikor kint dohányoztam, de ez most nem tud érdekelni különösebben. Élvezem a napsütést, szinte éget. Nem igazán szoktam napozni, de ott rászoktattak.

Egyszer csak megjelenik Ő az ajtóban. Körbenéz, a tekintete rám téved. Odamegy a tőlem pár méterre fekvő sráchoz, beszélgetnek, de hamar otthagyja és közeledik felém. Lefekszik mellém a pokrócra, szemben Velem. Nem szól semmit, csak figyel. Nem érzek semmit, nem kalapál a szívem és nem érzek késztetést arra, hogy végigsimítsak puha karján. Lágyan hozzámér, a szemembe néz és csak annyit mond: Hiányoztál. Lehunyom a szemem és tovább szuszogok. Nem érti, hiszen eddig odavoltam érte, miért nem teszek semmit? Odahajol hozzám, az arcunk csak pár centire van egymástól, elmosolyodok, értetlenül néz rám. Visszafekszik, magához húz. Nem érti meg, nem fogja fel. Halkan annyit súgok: Már nem kellesz.

A csengő zaja ébresztett fel, elbóbiskolhattam a napon. Ezek szerint már 6 óra, ideje bemenni. Feltérdeltem, lehúztam a felsőm, összeszedtem a holmimat és elindultam befelé. És ott állt Ő...az ajtóban. Rámosolyogtam és elsuhantam mellette. Megállított, kért egy szál cigarettát. Felmentem, elővettem kettőt a dobozából és kimentem Vele. Ezt a műveletet még sokszor megismételtük. Gyűlölöm a hangját... a húga hangja is ilyen hatással van rám, mint a heroin, egyre többször és többször akarom hallani, nélküle üresnek érzem magam. Gyűlölöm.

Ez az utolsó bejegyzésem Rólad. Már megihletni sem tudsz, eltűnt a varázs :]
Már nem kellesz és több, mint valószínű, hogy nem is fogsz kelleni.