Búcsú.

Egy halvány csókot lehelt arcomra. Éreztem, utoljára látom. Megölelt. Alig éreztem, a testem mintha kővé vált volna, a tekintetem üres és hideg volt. Nem éreztem megbánást, mikor Ő rám nézett és Zöld szemeiből remény és sajnálat tükröződött. Elengedtem. Felszálltam a vonatra és többé nem néztem hátra..nem mertem. Kerestem egy elrejtett zugot, már amennyire ez lehetséges volt. Visszagondoltam mindarra, amit mi ketten átéltünk, az első csókra, az első ölelésre, mindenre...olyan régen történt mindez. Eltűntek a tökéletes pillanatok egy szempillantás alatt. Kopogtatást hallottam. Ott állt az ablak alatt, könnyei kis patakokban folytak sima arcán, egészen le a hosszú, szőke hajára. Sajnálat fogott el. Utáltam, hogy ezt teszem vele. Ő rontotta el. Megölte a kettőnk közt lévő tökéletes viszonyt. Megmérgezte, szépen lassan. A vonat elindult. Láttam, ahogy összeomlik. Hallani véltem a sikolyát, de azt gyorsan elnyomta a száguldó vonat zakatolása. Lehunytam a szemem: nem voltam képes semmit sem érezni. Semmit. Pedig "nagy lépésen" vagyok túl. És mégis az Üresség lett Úrrá rajtam. Álomba szenderültem...
folyt. köv.