Mindenütt végeláthatatlan fehérség. Se falak, se ég, se föld, se tér. Csak én és az Üresség. Körbenéztem: úgy véltem, ez az örök és tökéletes nyugalom. Akkor még így gondoltam. Elindultam előre. Előre..hmm...nem tudtam semmihez se viszonyítani, tehát pontosabban elindultam valamerre. Mentem és mentem...sehol semmi. Mintha egy végtelen tér lett volna. Egyre szaporábban vettem a levegőt és elkezdtem rohanni, rohanni a messzeségbe. Se ízek, se szagok, se fény. Csak a tompa Üresség. Megálltam és rádöbbentem, nincs hová futnom. Forogtam s összeestem. Egyedül voltam. Küzdeni akartam, de ne volt hozzá erőm...se motivációm. Csak feküdtem ott egymagamban. Egyszer csak elkezdtem süllyedni, le a mélybe. A testem összeroppant, alig kaptam levegőt. A tüdőm mintha megfagyott volna, minden másommal együtt. Csak hideg nem volt. Nem fájt. Sőt. Megnyugodtam. Átadtam magam a semminek.
És felébredtem.
____________________
A legtöbb poblémánkat Önmagunk kreáljuk. Állj meg és érezd!
Weird dream!
VálaszTörlésI finally figured out how to translate your blog.