Elengedtelek.

Megváltam létezésed gondolatától, ami oly sokáig üldözött. Már nem vágják bőröm pengeként a régi emlékek, egyre mélyebb sebet vájva. A fájdalom elillant, bár még nem olyan távolra, mint ahogy szeretném. Leléptél az ösvényről, mely életünk közös szakaszát jelentette és ebbe beletörődtem, igaz, idő kellett hozzá. Csak egyet kérek: soha többé ne halljam a hangod, azt a hangot, amely annyi kedves és törékeny szót súgott a fülembe, azt a hangot, amelybe beleszerettem. Ne tépd fel az alig beforrt sebeket, hogy utána még mélyebbé tedd őket, hogy utána elhajíts, örökre. A játékszered voltam, vagyok, talán leszek is. Egy mosolygó bábu, melynek szeméből könnyek folynak, de te sose veszed észre Őket. A kis cseppeket, melyek ha leérnek a földre, jajveszékelő angyalokká válnak és azon nyomban eltűnnek a sötétben. Nem vetted észre, s ez így volt jó Neked és Nekem is. Élveztem, hogy kellek neked, de ez mostanra megváltozott. Eldobtál Engem, mint egy megunt játékszert. Pedig én igyekeztem...igyekeztem a Te tökéletes játékod lenni, meghazudtolva mindazt, amit eddig gondoltam, vallottam, hittem. Megváltoztattál, de ennek vége. Befejeztem az önmarcangolást.
Isten Veled.

[100%real thought]