hosszú karjaikat. A párás levegőtől és hosszú meneteléstől izmos teste megtörni látszott, de szemében tűz égett. Itt-ott fény szűrődött be a falevelek sűrűjén át, megvilágítva a sötét utat, amit bejárt. Egyre gyorsabban rohant a fák közt, mintha üldözné valami. Egy rezzenéstelen, tiszta, zöld víztükrű tóhoz ért, amit növények kerítettek. Alig lehetett látni, tökéletesen elrejtették az élő s holt szemek elől egyaránt, de Tiikerient magába fogadta. Látta, de nem tudta hova keveredett, idegen és furcsa volt számára a tó és környéke. Úgy érezte, mintha egy másik világba tévedt volna észrevétlenül. Tökéletes csend volt, semmi sem rezzent. Nem tudhatta, hogy a tóban él egy lény. Áramvonalas test, puha, kékes bőr. Szürke szemei üvegesen merednek a semmibe, síron túli, panaszos éneke betölti az egész tavat. Egy szirén, aki a víz menedékébe húzódott, oda, ahol nem látszódnak a könnyei. Amint Tiikerien hozzáért a vízfelszínhez, Merma szemeiben az üresség helyét átvette a félelemmel és kíváncsisággal vegyes düh. Hogy juthatott be ide bárki is? Felúszott a felszín közelébe, onnan figyelte a betolakodót. "Bátor fiú, hogy idáig elmerészke
dett és nem fél...nem fél az én világomtól..." Lassan Tiikerien teste elernyedt és elnyomta az álom. A szirén felbukott a felszínre, a közelébe siklott és figyelte, ahogy lélegzik, ahogy teste minden porcikája ütemesen mozog. Élt, és ez volt Merma számára furcsa. Régen találkozott élő lénnyel, elzárkózott tőlük teljesen. Egészen közel hajolt hozzá, érezni akarta teste melegét, ha csak egy pillanatra is. A vízcseppek rácseppentek Tiikerien arcára és az hirtelen felébredt. Egyikük sem mozdult. A döbbenettől testük megmerevedett, sose láttak a másikhoz hasonlót. Hihetetlenül különböztek, de a szemük...a szemük nagyon hasonlított.- Hogy kerülsz ide? - Merma minden félelme elszállt, de még nem mozdult.
- Elmenekültem az élők és holtak elől...és ide jutottam. - ezt sosem árulta el senkinek, de úgy érezte, neki elmondhatja. Ezeket a szavakat hallva Merma szívéről a kő leesett és ezer darabra hullott szét. A szirén arcán egy könnycsepp gördült le, amit most, sok év után, nem rejtett el a víz.
- Pontosan így kerültem ide én is. Rejtekhelyet kerestem az érzéseimnek és a vízben találtam menedéket. Kialakítottam a saját kis világomat ezen az undorító helyen.
..de nem bánom. Önmagammá váltam.- Félek Önmagamtól...annyi mindenen mentem keresztül, annyi karaktert vettem fel...félek, ha meglátom Önmagam, fel se ismerem. - letörölte Merma arcáról a könnycseppet. Érezte, hogy a szirén beleremeg az idegen érintésbe.
- Segítek. - Megölelte, mire Tiikerien fájdalmasat ordított. Hangja eltűnt a messzeségben, a fájdalom átjárta testének minden egyes porcikáját. Testébe láthatatlan tűk fúródtak.
- Miért fáj? - alig tudott beszélni, egyenként lehelte a szavakat.
- Kezdesz érezni. - Elengedte és ájultan csúszott vissza a tóba. A fájdalom azonnal megszűnt, és Ő gondolkodás nélkül utána vetette magát a vízbe. Amint a felszín alá bukott, tudta, nincs visszaút. A szirén a tó közepén lebegett és testéből sejtelmes, zöldes fény sugárzott, pontokban, mintha a bőrét ezer helyen lyukasztották volna ki és újra hallani lehetett a síron túli hangot. "Hát Ő is érezte a tűket...de miért n
em szólt? Miért nem mutatta?" Odaúszott hozzá, finoman elkapta és a felszín felé úszott vele.- Mit csinálsz? Nekem ez az otthonom, nem vihetsz el innen. - próbált elszabadulni, de az erős karok nem engedték. - Idáig burokban éltem, de megtaláltam a világom. Most rajtad a sor. - a karok szorítása elmúlt, hagyták kicsusszanni a szirént, hogy utána eltűnjön a messzeségben. Tiikerien a felszínre bukott és egy egész más helyen találta magát. Érezte, hogy minden megváltozott.
__________________________
Nem azonosulnod kell az én világommal, miután megismerted, hanem rátalálnod a sajátodra. Nyisd ki a szemed, lásd az embereket és mosolyodj el, hogy mennyire gyermeteg is a színjátékuk. Köszönöm, hogy megismerhettelek, hogy megismerhettem egy részedet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése