RM.

Beléptem és már nem volt visszaút. Ahogy beljebb mentem, egyre több embert láttam és egyre jobban elbizonytalanodtam. Ők mind egy cél miatt vannak itt: át akarják adni magukat az olyannyira szeretett zenének, amit én annyira ki nem állhatok. Megtaláltam az ismerőseim, próbáltam alkalmazkodni, de rájöttem, esélytelen.
És akkor megláttam Őt. Úgy egy hónappal ezelőtt láttam utoljára. Semmit sem változott. A szám gúnyos mosolyra húzódott...rózsaszín. Hát persze, miért is lenne másmilyen. Észrevett, alig hitt a szemének. Megdermedtem. Nem várta, hogy jövök, sőt, szőkén se látott még. Egyre szélesebb lett a mosolyom. Annyi minden kavargott a fejemben...és a mosolygó arcon legördült egy könnycsepp. Ordítani akartam...mosolyogva, csendesen. Akkor megjelent mellette egy lány és kizökkentem gondolataim bűvköréből. Egyből felismertem: a jelenlegi barátnője. Végigmértem: nem találtam rajta első nézésre semmi hibát. Nem is akartam találni és nem is kell lennie. Sőt, megkockáztatom, hogy csinos. Hirtelen egy srác szabályosan rám esett és megkérdezte, hogy a testvére vagyok e. Mármint a lánynak. Mondtam, hogy nem és eltaszítottam magamtól. Hát nem tévedtem. Tényleg hasonlít rám és ha ezt valaki úgy is kiszúrta, hogy szőke-barna vagyok, akkor ténylegesen. Ezvan.
Kihívtak a parkba inni. Minden csendes és hűvös. Ittam, beszélgettünk és persze rágyújtottam. Akkor megláttam az "édes" párt. Pont előttem. A nyílt téren csak Ők, 2en. Számból lassan kígyózott felfelé a füst, ahogy bámultam Őket. Nem tehettem róla. Megijesztett a látvány. Mintha Önmagunkat néztem volna...pontosan olyan volt. Ugyanazok a gesztusok, mozdulatok. Dohányzik. Mármint a lány.Gondolom ivott is, mert borult párszor. "Cseppet" hasonló. Nembaj.
A cigaretta megégette a kezem.
-Hogy felejthettem el! - nem is tudtam, mire mondom igazán. Olyan gyerekes és naiv vagyok...reménytelen eset. Mit akarok? Mit művelek? Jézusom.
-Sophie! Sophie...!
-Jaj...igen?
-Ne bámuld Őket. Feltűnő :) - a szája mosolygott, pedig láttam a szemében a sajnálatot: Ezt elszúrtad.
-Tudom.
Bementünk, próbáltam élvezni a zenét, de sehogyan se sikerült. Csak Körülöttük jártak a gondolataim. Leültem...minden egyes porcikámat átjárta a zene. Az a zene, amit Ő imád, aminek Ő él. Undorodtam ettől. Erre beléptek a terembe.

Menekülni.
Ez volt az első gondolatom. Felálltam és szinte rohantam a kijárathoz. Leültem egy távolabbra eső lépcsőre és ordítottam. Fájt. A zene helyére fájdalom férkőzött és méregként terjedt szét a testemben. Miért???? Úgy 15 perc, 2 szál cigaretta és 1 kiló lefolyt smink után visszamentem. Rendbe hoztam magam és a többiek újra csak mosolyt láttak, semmi mást.