Márvány

Felnézett, látta az elhalványuló csillagok ezüstös, jeges fényét. Mindenütt hó, mindenütt jég. Csak Ő áll elhagyatottan az Ismeretlenben. Fehér, csupasz bőrét a fagyos szél gyémántszerűvé varázsolta. Haja ezüst zuhatagként omlott le a semmibe, benne itt-ott néhány hópehely kapaszkodott a szálakba. Már nem félt...a tűz kihunyt, s csak az elmúlás gondolata kavargott benne szüntelen. Könnyei megfagytak, még mielőtt a földre hulltak volna. Szívverése kezdett elhalkulni, a vér egyre lassabban folyt az ereiben, már alig lélegzett, de szemeit még akkor is a csillagokra emelte. Lassan kinyitotta a száját és utolsó erejével ennyit súgott, szinte hangtalan: szeretlek.

A szobor eldőlt, s mikor leért a havas, kemény földre, ezer darabra hullott szét.