amentünk hozzá, Ők beszélgettek én álltam csendesen. Gondoltam bemegyek, elköszöntem, de Ő jött rögtön utánam. Meglepődtem...valami nem stimmel. Elkísért a lányszinthez, ott próbáltunk beszélgetni, de nem nagyon ment. Megmondtam neki, hogy tönkretenném, így is úgy is. Egyáltalán nem emlékszem a többi dologra, megint eluralkodott rajtam az az érzés és mindent kikapcsolt. Újra kikötöttünk ott, ahol este: a falnál állva simogattuk egymást...és megint elcsattant egy csók, amit követtek továbbiak is. Mikor újra éreztem számon puha ajkait, tudtam: Megőrülnék nélküle, elvesznék a semmiben. S az idő újra elszakított minket egymástól, lassan kezdődött az avatás, Ő pedig ment edzésre...megígérte, hogy visszajön...reméltem tényleg láthatom még aznap.__________________________
Megszeppenve néztünk felfelé, kíváncsian, mi fog történni. Ez is eljött...avatnak. Különböző feladatokat kellett teljesítenünk, osztályszinten és külön-külön. Ő végig ott volt, bár néha elt
űnt a szemem elől. Egyik feladatnál ültem, és nem láttam. Megijedtem, mikor eltűnt. Körbe-körbe néztem, aztán a kezem valamibe beleütközött a hátam mögött: Ő volt az. Ott állt és mosolygott. Váltottunk pár szót, közben egymáshoz értünk...minden érintése játszadozó áramütésekként csapódott belém. Az avatás folytatódott, elváltunk egymástól. Kaptunk 10 perc szünetet. Odajött hozzám és azt mondta: "Döntöttem. Ha így is úgy is tönkretesszük egymást, legalább érezzük jól magunk közben." Ordítani tudtam volna, de most nem fájdalmamban vagy félelmemben: örömömben. Gyengéden megcsókolt...eltűnt minden. Eltűnt a zaj, a fény, a hangok, a színek, az illatok, minden...csak Ő volt és én...meg a szívemről lehulló, régóta rám nehezedő kő darabkái, amiket porrá zúzott egyetlen megvalósult gondolat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése