Morning.

Eljött a reggel. Nehezen ébredtem, alig bírtam elaludni. Lekászálódtam az ágyamról, felöltöztem és eszembe jutott. Álom volt vagy valóság? Nem tudtam eldönteni, melyiket szeretném, melyik volt az igazi, de mikor megláttam szobatársnőm kaján mosolyát, tudtam, nem álmodtam...pedig olyannyira hihetetlennek tűnt...szinte irreálisnak hatott, amit tettünk. Gyorsan elkészültem, pakoltam, matattam. Teljes volt a káosz, egyszerűen nem tudtam összepakolni. 7kor lementem reggelizni. Reméltem, ott találom Őt. Látni akartam, látni akartam a szemeit. Tudni akartam, mit gondol. Beléptem és megláttam...rámosolyogtam. Odaültem mellé a reggelimmel együtt és próbáltam érezni az ízeket...nem ment. Megint másra koncentráltam, mint az utóbbi napokban. Teljesen szét voltam csúszva. Megreggeliztünk, utána elkísért a szintünkig. Leültünk, beszélgettünk arról, ahogy a másikhoz viszonyulunk, ahogy a múltbéli dolgokat látjuk...kaotikus. Nem mertem hozzáérni...nem tudtam, mit gondol valójában, akkor nem. De Ő megelőzött, lassan elkezdte simogatni a kezemet...akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy nem lesz semmi baj. El kellett válnunk, elszakított minket egymástól az idő. Még mindig nem tudtuk, mihez kezdjünk s mi lesz a folytatás...