Ősz.

Elszáradt világ, hűvös levegő...haldoklik az élő. Lassú, gyötrelmes halál, amint láthatatlan szívük utolsó dobbanásával álomba szenderül és vérük megfagy az ereikben, s ezt némán, rezzenéstelenül tűrik. Elveszítik sokáig dédelgetett leveleiket, csupaszak, sebezhetőek lesznek. A hideg szél csontokig hatolva bénít meg mindent, hogy aztán diadalittas kacajjal repüljön a semmibe. Áttetsző szárnyain hordozza a nap kihűlt sugarait, melyek táncot járva vesznek el az Ürességben, remélve, hogy egy napon újjászületnek és feléleszthetnek mindent. Győzött, s ezt Ő is tudja. Elhitette, hogy csak jót akar, finoman meglengette a fák leveleit és enyhítette a szörnyű forróságot, ezzel elhitetve, hogy Ő csak jót akar. De jött az Ősz, és minden más lett. Átváltozott, s néma gyilkosként csapott le nesztelen. Megöl mindent, ami az útjába került, s miután végez, uralkodni akar. Büszkén suhan a halott táj felett, s figyeli művét a gyilkos, kinek nem tapad vér a kezéhez, s ezzel hallhatatlanságot nyerve száll a magasba, élvezve örök szabadságát.