Vissza a múltba.

Ott álltunk előtte. Ott, ahol minden elkezdődött. Féltem belépni, de Ő megfogta a kezem és azt mondta: "Gyere, nem lesz semmi baj."Beléptünk. Mindenütt ismerős arcok csodálkoztak rám, hallani véltem a suttogást: "Ez a Sophie? De hát...mióta ilyen?" Régi nevelőim rám csodálkoztak, hogy hogy nézek ki..pedig semmi sem változott igazából. Mindenki csak a sablonos kérdéseket tette fel: "Hogy megy a suli? Milyenek a jegyeid?" És én türelmesen válaszoltam és meséltem. Megnyugodtam. Nem érdekli Őket a külsőm, csak az, hogy visszajöttem. Vissza mertem menni, pedig valahol szégyelltem magam a külsőm miatt. De Ő segített legyőzni ezt a félelmet, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Annyira hiányzott...ó de mennyire. Túléltünk együtt sok-sok évet és alig látom...fáj. Üres. Mintha kiszakítottak volna minket a saját életünkből és arra kényszerítenek, hogy egy másik ember életét éljük. Nehéz.
Szeretlek.