Falling tear - megbéklyózva.

Itt ülök az ablakban, gondolataimba mélyedve figyelem a körülöttem lévő világot. Lenézek a távolba: mindenütt emberek. Mosolyognak, nevetnek, talán őszintén, talán a szerep kedvéért. A halk zene táncol a patinás, szürke falakon. Csak Ők 4en ülnek csendesen, köztük Ő. Ő, aki a legtöbbet jelenti nekem itt, s most mégis oly távolinak tűnik, pedig pár perce még egymás szemébe nézve mosolyogtunk és próbáltuk kitalálni egymás gondolatait. Különös...annyira megszoktam, hogy mindig velem van, hogy bele se mertem gondolni, mi lesz, ha nem lesz itt...eddig a pillanatig. Tudom, mire gondol, de nem tudom, mit akar. Itt ülök, de még senki nem vett észre. Mintha nem is léteznék, eltűntem volna a világ és az emberek szeme elől. Tudom, hogy néha-néha rám pillant, még ha nem is látom. Ő tudja, hogy hol vagyok és mit teszek, ha nem is pontosan. Olyan közel van...és mégis olyan távolinak tűnik. Érzem, hogy az a bizonyos könnycsepp újra útjára akar indulni, de most nem hagyhatom...nem láthatják. Nem láthatja. Többé nem árulhatnak el a könnyeim, soha többé. Gyűlölöm az érzéseket. Lentről egy hang szól hozzám: "Sophie!" Alig hallom, elmém teljesen elhomályosult. Hát mégse lettem láthatatlan. Érdekelte, mit csinálok és, hogy nem megyek-e le. Arcomon mosollyal kihajoltam az ablakon s a lehető legrövidebben válaszoltam. A mosoly maradt, s a könny akaratlanul is legördült arcomon, amint nem figyeltem rá. Csendben hullott le a földre, hogy aztán ott felismerhetetlenül éljen tovább a semmiben. Mikor hal meg egy könnycsepp? Mikor tűnik el örökre a világból? S mikor találkozom vele újra? Senki se tudja. Lehet egy új élet sarjad belőle, lehet csak egyszerűen elpárolog, s mikor esőként születik újjá, pont az Ő arcát simogatva láthatatlan.

"Csak a gyengék sírnak. Én könnyezem az életért..."