..nem is tudták mekkorát tévedtek. Azt mondták, maga a sátán fia vagyok, hogy megtagadom tetteimmel Isten nevét. Pedig semmi rosszat nem csináltam, csak játszottam...Már tavaszodott...kint ültem a hintában, hallgattam az újonnan született harmatos madárcsicsergést, élveztem a Nap első sugarait...így teltek el napjaim. De a varázs egyre jobban megtörni látszott, én meg elkezdtem unatkozni és gondolkodni a világról. Igen, 7 évesen már ilyenek jártak a fejemben, hogy milyen érzés meghalni, megölni valakit vagy boldoggá tenni. Hogy tudom befolyásolni mások életét. Ekkor odajött hozzám Fabian, az új fiú. Ő még nem gyűlölt, nem is szeretett. Csak unatkozott.
- Te vagy Damien? - hangja remegett, talán félt tőlem vagy egyszerűen
zavarban volt.- Igen. Te pedig Fabian. Miért vagy itt? - Végignéztem rajta. Szőke, gödör haj, egyszerű ruha, csuklóján bőrszalag, rajta egy apró medál, melybe egy ezüst csillagot véstek.
- A szüleimet elhurcolták, nem volt hova mennem és...
- Nem erre gondoltam. - egy egyszerű fiú volt, egyszerű gondolatokkal.
- Hanem? - OO"
- Miért jöttél ide? Hozzám.
- Mert gondoltam magányos lehetsz, ha így, egyedül üldögélsz.
- Hát persze. - És ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak. - Mit szeretsz csinálni?
- Játszani.
- Akkor hajrá. A játék neve: Tudod e. Te felteszel egy kérdést, próbálok rá válaszolni, utána kijavítasz, ha kell. És fordítva. Rendben? - Éreztem a lehetőség édes illatát.
- Ühüm - bólintott. - Ki kezdi?- Te. - És elkezdtünk kérdezősködni. Közben sétáltunk, ki tudja, merrefelé kószáltunk...és odaértünk egy domb meredek oldalához. Lepillantottam: úgy 20 méter magas, alul éles sziklák merednek az ég felé. És kérdeztem.
- Tudod-e - kezem rátettem a vállára - hogyan lehetsz újra együtt a szüleiddel? - mélyen a szemébe néztem - Hogyan juthatsz ki erről a helyről?
- Nem. - Csalódottan nézett vissza rám. - Te tudod?
- Igen, Fabian. Emlékszel a tanításra: az Élet csupán Siralomvölgy? Hogy a túlvilágon megtérül minden szenvedés? Sok kínt éltél át, Fabian? Nézz rám! - a szakadék felé nézett. Láttam, hogy fél.
- Nem, ezt nem tehetem meg. Majd valahogy, valahogy máshogy...
- Rendben, a te életed, a te döntésed. - Kiszabadította magát a kezeim közül és elkezdett rohanni.
- Úgy sem menekülhetsz! - és elindultam az intézet felé. A nap gyorsan eltelt, imádkoztam, mert azt akarták és lefeküdtem aludni...
...egy erdőben futottam, éreztem, közel a cél, közel a magváltás, éreztem, hogy az új élet reménye elönti a testem és lelkem egyaránt. Szabad akartam lenni, boldog és nyugodt életet akartam. Megálltam a szakadék előtt, tudtam, hogy nincs más megoldás...csak egy lépés választ el a végzetemtől. Hátrálni kezdtem, de valamilyen erő megállított és előre taszított...miközben zuhantam, éreztem, hogy jól döntöttem...
Felébredtem. A pap bejött, komor arca fáradt, szemei beesetten néztek körbe a szobában.
- Imádkozzatok. Isten magához rendelte egyik tanítványunkat. - Moraljás, suttogás és elcsukló hangok törték meg a csendet.
- Hogy történt?
- Egy fiúra az ágyában találtunk rá...holtan.
- Kire? - Félelem járta át a levegőt.
- Az nem fontos.
És újra a hintában találtam magam. Újra hallom a madarakat, a tavaszi szellő simogatja bőröm. Körülöttem minden kihalt...vagy mégse? Mozgást látok az intézet felől. Két férfi egy Szent Mihály lovához hasonló eszközön vittek valakit. Gondoltam, biztosan a halottat. Közelebb lopakodtam, láttam, hogy a fehér lepel alól kilóg egy eltorzult, véres kéz, rajta egy ezüstszín csillag....
Akaratlanul is elnevettem magam.
...Pedig én csak játszottam.
folyt.köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése