Lehet, hogy a "nyugatizás" undorító volt, sőt, de ott még egy nagy család volt. Amikor tudtad, hogy bármikor kimész, valaki ott lesz, akivel szívesen beszélgethetsz és ez kölcsönös. Amikor nem kellett attól félni, hogy elküldenek. Amikor megosztottuk azt, amink volt. Lehet, hogy az illetőt naponta vagy 3hetente láttuk, ugyanúgy kezeltük. Amikor barátnak tudtad mondani a másikat, de igazán.Lehet, hogy a Ribancok Éjszakája nevű partysorozat is undorító volt, mégis biztos pont volt az életünkben. Havonta egyszer minden kötöttség nélkül bulizni. Mindenki ismert mindenkit, örültünk, hogy látjuk egymást és nem volt olyan csapat, akihez ne ültél volna le szívesen.
Lehet, hogy az egyiknél folyton tarhált mindenki kannásra meg cigarettára, a másiknál meg alkoholmámorban úszva kavartak ezerrel, mégis jobb volt, mint az, ami most fogadott.
Mindenki zárt körökben ült, lehetetlen volt odaférni. A társaság nagy része lecserélődött. Az "újabb" ismerősök mindenkit elintéztek egy sziamizuval, a régebb
iekkel lehetett értelmesen társalogni. Csak pár emberben él még a régi szellem és ez bosszantó. Ha nem találkozol azokkal az emberekkel minimum 3 naponta, kinéznek. Ha nem nézel ki flottul, kinéznek. Barátságosak? Csak azokkal, akiket gyakran látnak. Olyanokkal találtam meg a közös hangot, akik igazán nem is tartoznak ahhoz a társasághoz, meg 2-3 régi arccal tudtam igazán elbeszélgetni.Van egy másik társaság, őket nagyon megszerettem. Ők ide is tartoznak meg nem is. De tudom, hogy ők sosem fognak igazán barátjuknak tekinteni. És ezt sajnálom.
Mindezek előtt véletlenül találkoztam az "újnyugatisokkal". 1 embert ismertem közülük, még a régi nyugatis bandából. Meglátott, odajött és egymás nyakába ugrottunk :D elbeszélgettünk, bemutatott a barátainak...láttam rajtuk, hogy igen, a régi szellem még mindig uralkodik és ez olyan jó érzés volt.
Úgy döntöttem, láttok engem, ha akartok. Ha hívtok és ráérek, megyek. Ha nem, nem. Nem szorulok rá erre. Csóközön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése