"Megfolyt a gondolat, teljes a káosz..."

Tiikerien rálépett a helyes útra, bár még messze volt a cél. Egyre biztonságosabb lett az ösvény, de Ő minduntalan visszalátogatott a tóhoz. A tóhoz, ahol utoljára látta Őt és ahol a számára addigra is megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem ment bele a vízbe, csak ült a parton. Remélte, hogy a szirén egyszer csak felbukkan és újra láthatja, de ez nem így történt. Akárhányszor is látogatott el hozzá, egyszer sem jelent meg. Végül rászánta magát, hogy a felszín alá bukjon. Még mindig kristálytiszta volt a víz, szinte tökéletesen makulátlan. Úszott, sokáig úszott, levegője mégsem fogyott el. Egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedett s akkor meglátta Őt. Ott feküdt a tó fenekén, mozdulatlan. Félelem csillant a szemében, odaúszott és próbálta felvinni a felszínre. Merma ezúttal nem ellenkezett...az élet apróbb jeleit se lehetett rajta látni. Tiikerien egyre jobban félt, hogy elkésett. Nem tudta, hogy a szirént csupán könnyek fojtogatják. Azok a könnyek, melyek elválásuk után születtek, s Merma egész egyszerűen beletörődött az elmúlás gondolatába. Teste nem akart élni, de irányíthatatlan lelke küzdött öntudatlan. Felértek a felszínre, Tiikerien felrakta egy sima sziklára és végigsimított kezével a kékes, haldokló testen. Nem tudta mihez kezdjen, nem tudta, mit akar tenni. Sürgette az idő, s hosszas vívódás után csak ennyit tett: a fülébe súgta a varázsszót. Azt a szót, amely csak jelentését át se gondolva csúszott ki a száján. Merma kinyitotta szürke szemeit, ránézett Tiikerienre és csak ennyit mondott: "Hiányoztál." - és megcsókolta...